(1823 - 1886)

A Pálffy grófok várában alig néhány hónapot töltött Ipolyi, mert a Stomfához közel eső Zohorra nevezték ki plébánosnak - a kinevezés joga a grófi családot illette meg. Miután apja hirtelen meghalt, Ipolyi kénytelen volt a népes család eltartásáról gondoskodni. Két fivére, Gyula és György, mint a szabadságharc volt honvédei, munkát sehol sem vállalhattak, két leánytestvére még nevelésre szorult, Lajos nevű testvére pedig, aki az 1848-as forradalom és szabadságharc idején Békés vidékének volt kormánybiztosa, Törökországba menekült.

A zohori plébánián eltöltött évek alatt kezdte meg Ipolyi tudományos munkálkodását. Pozsony és Bécs közelsége lehetővé tette, hogy rendszeresen látogassa az ottani könyvtárakat.

A magyar nép ősvallása iránti érdeklődése - amint ő maga írta a Magyar Mythologia első lapjain - még tanulóéveiben kezdődött, s csak tovább fokozódott, amikor 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot hirdetett egy olyan mű megírására, amelyben minden együtt van, amit „a régi magyarok vallására vonatkozólag kifürkészni lehet". Ezekben az években jelentek meg Erdélyi János nagy hatású gyűjteményei, a Népdalok és mondák kötetei. Ugyanerre az időszakra, a felkészülés idejére esik személyes néprajzi gyűjtőmunkájának megindítása, s egyben egy népes gyűjtőtábor megszervezése. Erre a több mint háromszáz tételt meghaladó kéziratos mese-, monda-, népszokás- és néphitgyűjtésre mitológiai művében gyakran hivatkozott. A Magyar Mythológiában felhasznált szövegeket 1846 és 1853 között jegyezte le Ipolyi, de még további öt esztendőn keresztül folytatta a gyűjtést, és így a gyűjtemény összesen több mint ezer szöveget tartalmaz. 1852-ben jelent meg első történeti témájú tanulmánya, Adalékok a zsitvatoroki békekötés történetéhez címmel. Ebben az időben publikálta első egyháztörténeti írásait is, ilyen például a Vázlatok a hazai egyházarcheológiai műemlékekről Szent János magyar egyháza a szent-ferenczieknél Pozsonyban, s a hazánkban létező katakombák című, valamint a magyarok apostolai közül Szent Adalbertről szóló műve a Religio című folyóirat lapjain. A Magyar Mythologia 1854-ben jelent meg.

Értekezett többek között a régi magyar népkönyvekről, a pozsonyi káptalan 14. századbeli könyvtáráról, a misztériumok maradványairól hazánkban, valamint a magyar népmese ügyéről, amikor is Gaál György mesegyűjteményét ismertette az Új Magyar Múzeum 1858. októberi füzetében. Ugyanebben az évben, 1858-ban az Akadémia december 15-i ülésén neki ítélte az alapítójáról, Marczibányi István Csanádi alispánról elnevezett jutalmat, s egyben levelező tagnak is megválasztották. De nemcsak a történeti filológia meg a folklór érdekelte. Fáradhatatlanul járta szűkebb pátriája községeit, majd az egyre távolabbi vidékeket is, azzal a céllal, hogy minden számba vehető műemléket leírjon, megörökítsen. Világosan megfogalmazta egy ilyen munka célját Adalék Magyarország 13. századi helyirata és földrajzához című tanulmányában, amely 1857-es csallóközi műemlék-felfedező útja után készült. 1860 elején Bartakovics Béla egri érsek saját kezűleg írt levelében felajánlotta Ipolyinak a törökszentmiklósi parókiát. Minthogy ott segédlelkész is volt, az érsek úgy gondolta, Ipolyi ezután több időt szentelhet tudományos munkájának, azonkívül a jövőben az egri kanonokságot is neki szánta. A legjelentősebb változás mégis az volt Ipolyi életében, hogy míg a császárváros árnyékában a Morva folyó menti szlovák faluban és főúri barátai körében alig hallott magyar szót, addig új hivatalában és lakhelyén a magyar nemzeti érzés látványos ébredésének lehetett tanúja. Egy olyan alföldi faluba érkezett, ahol tüntetőén hazafias üdvözlőbeszéddel fogadták, és nem kerülhette el, hogy bekapcsolódjék a város társadalmi és politikai életébe: azonnal megválasztották az akkor alakuló „olvasó és társalkodó egylet elnökéül".

Tovább folytatta hazai műemlék-felfedező útjait. Bejárta a felvidéki Trencsén, Liptó, Zólyom, Árva megyéket, a Dunántúlon pedig Vas, Zala és Somogy helységeit. Különös alapossággal kutatta végig a régi műemlékekben oly gazdag Szepességet. Ezek az utazások adtak alapot később nagyszabású tanulmányainak sorozatához, amelyekben a középkori Magyarország műemlékeit sorolta fel, ismertette történetüket, és leírta akkori állapotukat. Akadémiai székfoglalóját is e tárgykörben készítette 1860-ban, A deákmonostori 13. századi román basilika címmel, melyből a hazai archeológia megalapításának igénye csendül ki. Székfoglaló előadásának végén elsőként hívta fel a figyelmet az egyházi kincsek történeti-kulturális jelentőségére, többek között a Szent László-hermára.

A következő években rendre szerepelt, évenként egy-egy előadással, a Magyar Tudományos Akadémia „ünnepélyes közüléseiben", így 1861 decemberében az Akadémia XX. ülésén A középkori emlékszerű építészet Magyarországon címmel tartott előadást. 1862-ben a középkori magyar ötvösművekről beszélt, előadásának alcíme A magyar szent királyok mellszobrai és ereklyetartóink volt. Találóan írta, s ez nagyon jellemző a kultúra egészét átfogó szemléletére, hogy minden műemlék minden egyes kis részlete a kor (vagy korszak) stílusának jellemző jegyeit viseli, s ezért mind egyformán fontos. 1863-ban az Akadémia ünnepi ülésén A középkori szobrászat emlékei Magyarországon című előadásával szerepelt. Az 1864-ben tartott akadémiai ülésen egy újabb művészettörténeti értekezést olvasott fel: A középkori magyar festészet emlékeiből. A tanulmány a szepesváraljai székesegyházban felfedezett 14. századi falfestmény ismertetése kapcsán áttekinti középkori festészetünk történetét.

1862-ben került sor konstantinápolyi útjára, melyet az oda hurcolt corvinák felkutatására tett, Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában. Ez korántsem volt könnyű feladat az akkori Törökországban. A második látogatás alkalmával a Kösk könyvtárterem közepén egy megterített asztalon kódexek nagy halmaza várta őket. Mint visszaemlékezésében Ipolyi leírta: „Legnagyobb rész becses régi 14. és 15. századi latin, görög, sőt kiril pergamen kézirati codexek voltak. Ezek közül nevezetesen kilencz darab ismét Mátyás király codexeinek jellegét [...] veres bársony kötést, ennek kapcsain és a képek festményeiben a magyar birodalom, valamint a Hunyadiak czímerét mutatta. Sőt egy kép Mátyás király alakját is felismerhetően mutatta." Nagy volt az öröm, és az Akadémián is megelégedéssel fogadták a híreket. Ígéretekben már akkor sem volt hiány, de sem pénzt nem gyűjtöttek, sem más hivatalos lépéseket nem tettek a becses művelődéstörténeti emlékek megmentése vagy megszerzése érdekében. Hosszú évekig ott penészedtek a Kubbe-alti vizes és dohos termeiben, míg végül a szultán az orosz-török háború után Magyarországnak ajándékozta az értékes könyveket.

1863-tól több mint fél évtizeden keresztül Eger volt Ipolyi működésének színhelye. Egri főegyházmegyei kanonokként részt kellett vennie a hatalmas és gazdag káptalani birtok gazdasági életének irányításában is. Mint legfiatalabb kanonokra sokféle pénzügyi, adminisztrációs feladatot bíztak. Bár a terhes és fárasztó hivatali munka sok idejét elvette, később püspöksége idején mégis hasznát vette a gazdasági és pénzügyekben való jártasságának. Egyik életrajzírója feljegyezte, hogy a pénzügyek intézését jelentős sikerrel vitte, bevezetvén a modern könyvvitelt, amikor átszervezte a hivatalt. A tudományos munkálkodást nem hagyta abba az egri évek alatt sem.

A magas papi hivatal sok utazással járt együtt, s ő mindig felhasználta ezeket az alkalmakat, hogy adatokat gyűjtsön, majd pedig rendre megírta beszámolóit. Beutazta Heves és Szolnok megyét, ebből született Egy hazai vidék őskori régiség-leletei és középkori műemlékei vázlata című műve. Ezen munkái közül kiemelkedik A kunok bélháromkúti, máskép apátfalvi apátsága és 13. századi egyházának leírása. Ez a számos szép metszettel illusztrált helytörténeti monográfia a szerző széles körű érdeklődését és nagy munkabírását egyaránt bizonyítja, hiszen a természeti környezet leírásától a templomépítészeten át a monostor okmánytárának közléséig minden fontos adatot tartalmaz.

1869-ben egyházi feljebbvalója, az ország prímása kinevezte a központi papnevelde igazgatójává. Amikor Ipolyi Pestre került, a szeminárium rektoraként azonnal több újítást vezetett be. Így például kötelezővé tette az egyházi régészet és műtörténet oktatását, műgyűjteményét pedig - festményeket és más régiségeket - a papi szeminárium folyosóin helyezte el, hogy mindenki megtekinthesse, s hogy „állandó épülésül szolgáljon". Megindította a központi épület kibővítését is, mert a régi épület már kicsinek bizonyult, miután Ipolyi a magyar papnövendékek mellett helyet adott a Monarchia távoli részeiből érkező rutén, román és galíciai görög katolikus növendékeknek is. Békés felekezeti és nemzeti együttélést elősegítő nevelési módszer körvonalai sejlenek fel a tevékeny főpap elgondolásai és újításai mögött. A Szent István Társulatot a múlt század negyvenes éveiben alapították. A Pestre került Ipolyi a társulat ügyvezető alelnöke lett, s igen aktívan kapcsolódott be a munkába. Mint egyik méltatója írja, a Jó és olcsó könyvkiadó Társulatból" - aminek eredetileg tervezték - ő fejlesztett a nemzeti életben méltó helyet elfoglaló irodalmi és tudományos intézetet, melyet anyagilag is talpra állított. Kölcsönt vett fel, amelyből tankönyveket adott ki, ezzel egyfelől az volt a célja, hogy „az országban lakó minden nemzetiségek" számára vallásos szellemű iskolai tankönyvek készüljenek, másfelől pedig, hogy ezeknek a tankönyveknek a jövedelméből tudományos kiadványokra is jusson pénz.

Előrelátó tudományszervezői programjának egyik fontos eredménye volt a történeti kútfők kiadása. Természetesen itt elsőbbséget élveztek az egyháztörténeti források, de ki tagadhatná, hogy ezek a középkorban nagyrészt egybeestek a szóba jöhető történeti forrásokkal. Megindította a Régi Magyar Egyházi írók Tára (Corpus Scriptorum Ecclesiae Hungaricorum) sorozatot, melynek első kötetében ő maga tette közzé Veresmarti Mihály 17. századi magyar író és pozsonyi kanonok megtérésének történetét s írásainak egy részét. Vérbeli történész volt, aki nemcsak részt vett a Magyar Történelmi Társulat megalapításában (1867), de hosszú időn keresztül alelnöke, majd elnöke is volt. Szerkesztette a Hazai okmánytár (Codex diplomaticus partrius) című forráskiadvány-sorozatot. Ipolyi, aki sorra jelentette meg saját történeti tárgyú tanulmányait is, vezető szerepet játszott a korabeli tudományos életben, aminek eredményeképpen az Akadémia 1870-ben rendes tagjának választotta.

1871 végén kapta a hírt, hogy besztercebányai püspök lesz, ahová feltehetően német- és szlováknyelv-tudása miatt szemelték ki feljebbvalói. Az egyházmegye kormányzásán kívül elsőrendű feladatának tekintette az iskolaügyet, az ifjúság korszerű nevelésének ügyét. Felesleges költekezések helyett inkább iskolákat alapított. Így többek között az akkor még meglehetősen ritka leánynevelés fellendítésére „nőtanodát" létesített, ahol mai fogalmaink szerint is igen korszerű oktatás folyt, mert szakmát is tanultak a leányok. Az iskolához hímzőműhely csatlakozott, ahol szegény sorsú nők is munkaalkalmat nyertek a miseruhák hímzésével. A fiúknak a püspöki palotában rendezett be egy jól kiszerelt asztalosműhelyt, ahol a műbútor-asztalosságot, díszítő- és faragóipart sajátították el az ifjak.

A Besztercebányán töltött másfél évtizedben sokat tett püspöki székvárosa javára, de ugyanezekre az évekre esik nagy ívű történelmi tanulmányainak megírása is. Különösen fontosak azok a művelődéstörténeti esszék, amelyek mint elnöki megnyitóbeszédek hangzottak el a Történelmi Társulat vándorgyűlésein. Ezek a tanulmányok ma már egy-egy tudományterület - az ipar- és hadtörténet, a művészettörténet és a régészet, vagy éppen a műemlékvédelem - klasszikusnak tekintett, utat nyitó és irányt kijelölő olvasmányai. Valóban, ahogy életművének egyik méltatója megfogalmazta: „a nemzeti kultúra minden fontosabb kérdésében hallatta szavát [...] a hazai művelődés lelkiismeretének legtisztább tolmácsa volt!"

1878-ban írta elgondolkodtató szavait: „A népről, mely múltja emlékeit nem képes méltányolni, amely azokat nem ismeri, jelentőségöket nem érti, művészetöket nem képes többé élvezni, el lehet mondani, hogy nem ismeri múltját, sem eredetét és fejlődését. Nem bírja annak folytonosságát, nem ismeri saját magát." Többek között azért kezdett foglalkozni az Akadémia archeológiai bizottsága a korona és a koronázási jelvények vizsgálatával, mert megállapították, hogy „a magyar szent korona eddig megjelent leírásai s ábrái sem a valóságnak, sem a műarcheológiai tudomány mai állásának nem felelnek meg, s emiatt több fontos kérdést megoldatlanul hagynak".

A vizsgálatra 1880. május 9-én került sor, különféle hivatalos személyiségek, főrendi és képviselőházi küldöttek, koronaőrök, miniszterek és az ország prímása jelenlétében. Az állandó fegyveres őrizet alatt végzett vizsgálat kiderítette, hogy a korona régebbi leírásai, a róla készített rajzok valóban nem felelnek meg a kor követelményeinek. Az akkor készült rajzok, amelyek a jóval később megjelent kötetet díszítették, majd száz éven keresztül egyedüli forrásai voltak a regáliák kutatásának.

Utolsó alkotói éveinek jelentős művei közé tartozik az a munka is, melyet Fraknói Vilmossal közösen rendezett sajtó alá, s amelyben - a közelgő millenniumi évekre való tekintettel -javaslatot tettek a honfoglalás időpontjának meghatározására. 1885-ben tartotta a Magyar Történelmi Congressus budapesti ülésén utolsó elnöki megnyitóját, A történelem és a magyar történeti szellem címmel. Ebben először foglalkozott magyar tudós tudományos alapossággal a „históriai" tudat és a nemzeti tudat kialakulásának kérdéseivel.